Kész labirintus ez a színház, ha az ember egyszer idegen, és nem ismeri ki magát. Nem elég, hogy késik, még el is téved a sok egyforma folyosón, és szerencséje van, ha Ügyelő futárt menesztenek érte, különben meg sem találná azt a bizonyos női öltözőt, amelyben A Sötétben Látó Stáb már javában olvasó-próbálja a szöveget.
A megérkezés izgalmait gyorsan eloszlatta az a bensőséges hangulat, amely a szobában fogadott. Balázs Éva nagyon szépen mesélt, én pedig kis időre újra gondtalan gyereknek éreztem magam. De jó, hogy felnőttem a mogyorós jegyzetfüzetemhez. Különben most honnan puskáznék? Ilyeneket írtam:
- Kislány hunyja be a szemét, mondja úgy a „királyi palotás” szöveget
- Kislány figyeljen, amíg a tündér mesél
- Vakond ásítós
- a Vigyorgó Törpe miért vigyorog?
- visszhangzik a sárkány… Aztán szó volt valami kockacukorról, Hajnalról, vagy a hajnalról, meg valami stroboszkóp (biztos, rosszul írtam…) nevű színpadi kütyüről.
Szünet után megszületett Vakond bácsi figurája, aki az ajtó-simogatás ricsajára előbújt a Földgolyó másik oldalába vezető lyukból, vagyis a szék alól. Laaassaaan beszélt, nyúúújtottaaa a szavakat, és 5 szendergés, meg 10 ásítás között tartott tudományos földrajzi előadást Málnácska királykisasszony hollétéről. Átadta Tökmagnak a „tyűűű, de nehéz kockacukrot”, végül dallamos horkolásba merült. Ennyi ásítás után, valamennyien elálmosodtunk. De alvásra még gondolni sem lehetett. Este újra Balázs Évával próbáltunk. Ezúttal egy másik női öltözőben. Alaposan átbeszéltük a soron következő szövegegységet, amivel másnap dolgozni akartunk. Rácsodálkoztunk a szöveg szépségeire: „illatos turbolya”, „fenyőtoboz szellős pikkelye”, „kukac-rágta vadkörte magháza”, „tölgyfagubacs melege”… Mosolyogva alszik el az ember, ha ilyen gyönyörű képekre gondol.
